Rex Libris

Mint akit ölnek, törzse hanyat dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,
most szepegett:”Mit akarsz te bolond?Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikongatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! Jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót?”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit édes:
gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze a tüzes zivatarral telt levegőben
lány fiu egy testé, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva : „Bocsáss meg!” Hátra vetette fejét és
kék szeme rámragyogott cinkosan és kacagón.

Ugron Zsolna merész döntést hozott, amikor otthagyta Budapestet (ahonnan élte világát :-) és egy Erdély háta mögötti kis faluba költözött, a magyar-román határtól légvonalban is kb olyan messzire, mint Nyíregyházától Jánossomorja. Egy jómódban élő budapesti yuppie (van ennek a szónak nőnemű változata?) számára ez akkora ugrás, hogy készséggel megbocsátom tollpróbálgatásának vadhajtásait. Szóleleményei érthetőek, de Arany János ebben hitelesebb volt. A terebélyes családfáról szüretelt anekdotagyűjtemény néhány frappáns darabja több változatban is ismert. Receptjei első pillantásra családi ebédekre hozhatnak el új ízeket, de gyakorlott háziasszonyok inkább irodalmi alkotásnak látják. Személyes története, amelyre Ugron Zsolna az anekdotákat felfűzte, nagyon egyszerű -- legalábbis a fordulatos kalandregényekhez, romantikus drámákhoz képest. Szakmai gyakorlata, nevezzük tehetségnek (elvégre sikeres újságíró volt) segítette abban, hogy a különböző forrásból származó anekdotákat egymáshoz fércelje. Az eredmény összességében elég messze áll a szépirodalomtól, mégis fejet hajtok előtte. Az Úrilányok ugyanis nem Jules Verne íróasztal melletti világutazása, hanem (a bevezetőben olvasott erőtlen tiltakozással szemben) mégiscsak Ugron Zsolna élete, bátor (vagy vakmerő?) döntésekkel, amelyekkel a mindennapok biztonságát a mindennapok kihívásaira, a kényelmet munkára cserélte.

...Bár érzékelhető rajtuk az utánzás szándéka, ezek a kecses történetek megjelenhettek volna eredeti műként is, nem csupán fordításnak álcázva. Hindu szerző (ha csak nem kortárs, erős nyugati befolyás alatt) ilyen történeteket nem írt... Arról nem is beszélve, hogy az eredeti hindu szerelmi történetek még Rabelais szellemét is pirulásra késztetnék...

(részlet egy korabeli kritikából)

J.T.Chippendale: A nagy világ-regatta

"Ez a könyv egy feltételezett jövőben/múltban/jelenben játszódik. Mindnyájan a jelen/múlt/jövő fogságában élünk. Cselekvéseink és nem cselekvéseink teremtik meg a következő pillanatot. És az utána következőt. A jövő/múlt/jelen így beláthatatlan, mert az esetlegessége legfőbb törvénye életünknek, s a remény, hogy a véletlenek milliárdjaiból a számunkra kedvezőek, de legalábbis elfogadhatóak valósulnak meg. Azért, mert az eltelt évezredek folyamán a jó reménysége az esetek többségében valósággá vált, még nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a jövőben/múltban/jelenben is mindig így lesz. Meglehet, éppen ma történik meg az az alig érzékelhető apró változás, ami oda irányítja dolgok menetét, ahol és amikor ez a könyv elkezdődik. Történhet tehát mindez holnap, száz év múlva, tizenöt évvel ezelőtt, avagy sohanapján. A leghőbb vágy sem változtathatja meg a dolgok kérlelhetetlen menetét."

A fenti bevezetősorokkal indul a könyv, amelynek az alaptörténete egyszerű: kapcsolatot találunk idegen civilizációkkal, és máris kitör a kozmikus háború. A háború kiváltó oka tulajdonképpen az, amiért ma még nagyon is küzdünk: az idegeneknek nem tetszik az egyenjogúság intézménye. Miután az első csatát a Föld elveszti, a könyv egyik szereplője rájön, hogyan lehet megszervezni a legyőzhetetlen hadsereget: kiiktatja a harcosokból a félelmet. Játéknak álcázva versenyt rendeznek, ahol a legjobbak - tudtukon kívűl - valóban harcosokká válnak, akik félelem nélkül harcolnak. A játékosok tulajdonképpen gyerekek, akik azt hiszik, csak egy géppel, egy programmal játszanak, és nincs vesztenivalójuk.

Nekem a könyv sok erkölcsi kérdést vet fel: A harcosokká váló játékosok hősök vajon, vagy gyilkosok? Elítélhető-e az a politikus, aki ezer gyerek életét kozkáztatja azért, hogy a Föld népességét megvédje? Ha a saját gyermeked az egyik legjobb játékos, és tudod, hogy valódi csatába indul, akkor van-e jogod visszatartani? Mennyi mindenre lehet kéoes valaki, felélem nélkül? És mi az "okosabb"magaviselet: behódolni, vagy ellenállni?

Számomra ez a könyv sok érdekes kérdést vetett fel. Olyanokat, melyekre én nem tudok egyértelmű válaszokat adni... Ha valakinek van egy kis ideje, olvassa el! Szerintem megéri!

Amikor arra készültem, hogy "közkinccsé" teszem a véleményem a könyvről, egy részlet jutott eszembe az "Isten rabjai" c. könyvből. A jelenet arról szólt, hogy ha egy adott dologról kellett véleményt mondani, akkor mindig a legfiatalabb szerzetes kezdte, nehogy utána már csak a magasabb rangú véleményét helyeseljék. (Legalábbis remélem, hogy jól emlékszem, és ez az a könyv...)

Levelező tagozatosként attól tartok, hogy nem fogjátok helyeselni a véleményemet. Nekem ugyanis nem tetszett annyira a könyv, mint amennyire felmagasztalták.

A két tudós szakmai életéhez nem tudok hozzászólni, úgy gondolom, hogy azt a "Hálás Utókor" már megtette, illetve megteszi. Elismerték zsenialitásukat, oktatás keretében táplálják a fogékony nebulók fejébe örök érvényű törvényeiket.  Sajnos, az én hibám, hogy mindezek nekem nem igazán jelentenek sokat, azon kívűl, hogy irigylem zseniségüket. Sosem volt tehetségem a természettudományokhoz... :o(((

A könyv fülszövege szerint a könyv "filozófiai kalandregény".

Hát, én a magam szerény képességeivel "elfilozofáltam" néhány dolgon.

Azon, hogy milyen lehetett olyan tanárokkal, akik muszájból tanítottak - és milyen szerencsésnek mondhatom magam, hogy velem PEDAGÓGUSOK foglalkoztak. (Jut eszembe: tudtátok, hogy a peidagogosz eredetileg rabszolga volt? :o))

Azon is, hogy milyen érzés lehet valakinek, aki tudja magáról, hogy NEM jó tanár, tanárként élni. Miért nem választ magának más foglalkozást? Mert akkoriban nem lehetett csak úgy választani? Vagy mert akkkoriban tanárnak lenni (még) olyan rangot jelentett, amiről nem akart lemondani? Vagy mert "kényszerpályán a világ", és csak így derülhetett ki, milyen tehetséges is az egyik diák?

Milyen érzés lehetett egy anyának, aki a legjobbat akarta gyerekeinek, hogy attól az embertől, akitől segítséget, útmutatást várt, akit nagyra tartott, a delphoi jósda kétértelmű jóslatait megszégyenítő választ kapott az igen egyszerű kérdésre: Most mit csináljak?. Vagy az Anya akkor is ugyanígy nevelte volna gyermekeit, ha egyértelműbb választ kap, mert már eleve eldöntötte, hogy mit miért és hogyan csinál? 

Egy P.Howard mű főhőse szerint egy gentleman nem a környezetének, hanem a saját magának borotválkozik. Humboldt szerint nem vadulhat el valaki holmi moszkitók miatt.... Vajon Kehlmann olvasott Rejtőt?

Vajon az, hogy valaki a braunschweigi herceg keresztfia, megvédi-e az emberevéstől?

Ha valaki nagyon okos emberhez megy feleségül, akkor szó nélkül kell elviselnie, hogy a nászéjszakán simán magára hagyják - ha csak rövid időre is - egy születőben lévő szuperokosság kedvéért?

Vajon én hogy viselném, ha lépten-nyomon összekevernének az ikertestvéremmel, aki ráadásul teljesen más, mint én?

Tényleg elég a németséghez annyi, hogy nem ülök görnyedten?

A világ talán túl nagy, és akkor sem tudjuk fölmérni, és "számosítani" ha állandóan utazunk, és akkor sem, ha ki sem tesszük a lábunkat a szobából.

Sokfelé kalandoztak a gondolataim, a könyv olvasása közben, de főleg azon töprengtem, miért nem érzem magamhoz közel egyik tudóst sem. Valószínűleg a hiba az én készülékemben van, mert e könyv egyetlen szereplőjével sem tudtam együttérezni... Talán csak Daguerre úrral: igazán bosszantó, hogy egy dagerotípia kedvéért nem képesek órákig ácsorogni ezek a tudósok!! Így aztán elveszett a pillanat...

Illetve mégse: Daniel Kehlmann megörökítette...

Mivel személyesen nem lehettem veletek, és miután Laci megsúgta,hogy hogyan is kell bejegyzést írni, megpróbálom ezúton megosztani veletek, az engem ért "könyvélményt".

A könyv olvasásakor Piszkos Fred jutott eszembe, akinek a szeretete öl, butít és nyomorba dönt - János király elleni ellenszenv pedig nászajándék értékű, és "kerület" van benne. Lehet, hogy János Király és Piszkos Fred rokonok? :o)

Viszonylag sok általánosítást találtam a könyveben a magyarokról. Pl a következőt: "...a maga kárán tanul a magyar (még szinte jól is esik neki ez a kár - amikor már elfelejtette)" Pedig szerintem nem felejtjük a "károkat", inkább úton-útfélen felemlegetjük.
Egyszer olvastam egy anekdotát arról, hogy egy magyar ember külföldön, kalapvásárlás közben megmutatta a magyar pénzeken lévő nagyjaink fényképét egy külföldinek, s majd' minden történet azzal végződött, hogy a szabadságharcot vagy forradalmat leverték, az illető meghalt vagy száműzték... Az eladó végül könnyekkel a szemében, ajándékba adta a kalapot... Pedig szerintem a magyar büszkén emlegeti az összes elbukott szabadságharcát, Budai Nagy Antaltól 1956-ig.

Vagy azt, hogy a nemesembernek nem való a bank: "csacsi ahhoz". Viszont ahhoz nem "csacsi", hogy a diplomáját ne a fiókban tartsa - hiszen ott van a többieké is -, és hogy ne vadászattal, udvarlással töltse el az idejét. Vagyis csupa olyasmivel, ami elfogadott elfoglaltság. Bár Menyhért doktor úrnak mindez csak addig tetszik, amíg saját örömére kell mindet csinálnia - a három napos névnapi mulatozás elől már inkább elmenekül, hisz az már "munka". (Bevallom, ha én vehetem volna részt egy ilyen Gergely-napon, engem borzasztóan érdekelt volna a bundaválogatás.)

A száraz kifliről szóló történet a magyar narancsot juttatta eszembe, a Tanú c.filmből: kicsit sárgább,kicsit savanyúbb, de a mienk.... A kifli pedig "otthoni földben termett búzából való", és a hatása fenomenális: körzetet hoz. Vajon hány mai politikus adná oda a fél karját egy ilyen "varázskifliért"? Elgondolkodtam azon, hogy vajon ma mivel hatnak a választókra, és arra jutottam, hogy manapság az érzelmek (hazaszeretet) helyett az adócsökkentés, a nyugdíjemelés, vagyis a pénz a legfőbb érv. Ma már ez vált ki olyan indulatokat, érzelmi viharokat, mint annak idején a szabadságharc felemlegetése.

Azon is elgondolkodtam, hogy vajon mitől lesz valaki jó politikus? A körtvélyesi logika szerint: ne legyen túl sokat se otthon, se az országgyűlésben, és ne legyen túl szép ember se, hiszen az asszonyok jelöltje se vált be :o)) Tényleg csak ennyi egy küldött? Vagy azóta változtak a választók, és már nem az a legfontosabb, hogy kell-e "nagyságosuramozni"? Nem volt-e tisztességesebb az akkori kampányolás, ahol addig etették, itatták az igen tisztelt választókat, amíg azok aztán döntöttek. Én úgy érzem, ma is "etetik" a választókat, csak kevesebben laknak jól a mostani kampányokkal. :o))

Sok idegen kifejezést is olvastam: van amelyikről tudtam, mit jelent, van, amelyik valószínűleg örök rejtély marad. Nektek nem volt furcsa a sok idegen szó használata?

Szeretném a hozzászólásomat azzal a mondattal zárni, ami szerintem a könyv egyik alapmondata:
"Magyar mindenütt sok van, csak otthon nincsen elegendő".

Engem legalábbis nagyon elgondolkodtatott ez a mondat.

A vasárnapi beszélgetés közben néhányan olyan részleteket idéztek fel a könyvből, amelyekre én egyáltalán nem emlékeztem, és viszont: amikor Menyhértnek a pénzügyi bizottságba való beválasztásáról beszéltem, udvarias értetlenséget láttam egy-két tekintetben. A társaság fogyatkoztával az intimebbé váló hangulatban belelapoztam az ott heverő példányba, és kiderült a turpisság: a Két választás (legalább) két változatban jelent meg. Aki a Magyar Elektronikus Könyvtárból töltötte le és olvasta el (mint én), azok hiányolhatták Katánghy Menyhértnek a Pesti Hírlapban leközölt leveleit; a Talentum által kiadott paperback viszont elhagyta az Epilógust követő Függeléket, Katánghy utolsó, személyesen Klárához címzett levelével.

Sziasztok!

Rózinál eltöltött könyvklubbi eseményekhez szeretnék én is hozzáadni. Mivel Thomas Mann regénye kifogott rajtam, így inkább egy akkor fellendült vita folytán, bennem elindult gondolatot szeretnék veletek megosztani, egy számomra „igazi író” tollának segítségével.

„Mesés padlásszobákat és pinceraktárakat turkáltam végig. Új korunknak egyik szerencsétlen vonása, hogy nincsenek többé padlásszobáink és pincéink, ahová elraktározhatnánk a múltunkat.
Vallom, hogy a múltban van , jó is rossz is, a múlt sebezhet is , gyógyíthat is. Ha azért járunk oda, hogy szenvedjünk, hogy marcangoljuk önmagunkat ,akkor a limlomot természetesen a tűzbe kell hajítani.
De múltunkon épülhetünk is. Ha ugyanis lomtárunk mesés kacatját turkálva úgy érezzük magunkat, mint egy százlábú ezt a lábamat ebben az esztendőben növesztettem, azt meg a következőben, az utána következő lábamat meg az azutáni esztendőben-, akkor kiterjedünk az időben és teljessé válunk.
Jó érzés viszont látni régebbi énjeink sorát a falitükörben, amelyek ott hevernek a molyírtó pasztillák, a bútorhuzatok és a régi családi portrék között.
Jövőnkről szinte szólni sem tudunk, ha nem érzékeljük eleven múltunkat is. Különösen egy írónak kell egy zug, ahová elrakhatja változatosan izgalmas életpályájának minden kacatját.
Nem állítom, hogy boldogabb idő volt, nem de tagadhatatlanul létezett- nézz hát vissza, ismerd és értsd meg multadat, amennyire csak tudod.”
„Az ember paradox lény. És pince vagy a padlás jó kartotékrendszere annak a paradoxnak, melyek mi magunk vagyunk, és mindig is leszünk.
Orkán vagyunk és szélcsend, meghitt jó barátai és kérlelhetetlen ellenségei a világrendnek.”
/ Ray Bradburry/

Az ember életének vannak olyan álomásai amikor vissza kell tekintenie addig eltelt éveibe. Kicsit megállni és felbolygatni lelkében az addig elzárt, elfolytottnak hitt emlékeit. Lelkünk kacatjait a pór már befedte. Az idő néhol rongyossá tette. Olyan lyukakat hagyott benne amiket jobbnak látott kitörőlni az emlékezetünkből. Az emlékek sokszor fájnak, de segítenek a jövőnk felé vezető utat megtalálni. Az emlékeink jelzik létünk bizonyosságát. Emberré az emékeid által leszel. Ez örök tulajdonod mit szívedben hordasz, sírodig kísér!

Ezt a pár sort, 16 évesen írtam a naplómba. Bradburry írásaival 23 évesen ismerkedtem meg.

Lehet, hogy kicsit merész, hogy gondolataimat összevetem egy számomra igen nagyrabecsült íróéval. Amit ezzel szerettem volna érzékeltetni, az a legutolsó találkozónkon folytatott vita, miszerint „ Ki az igazi író, és mitől lesz valaki az?”
Sok gondolatról esett akkor szó, többek között, hogy az igazi író belső késztetésből ír, valamint, hogy az igazi író az olvasónak ír.
Amikor hazaértem a találkozóról, ez a téma nem hagyott nyugodni, és törtem a fejem, vajon a sok érv között mi az ami miatt nekem egy író „igazi” lesz.
Végül rájöttem, hogy talán nem is helyes ha én akarom ezt meghatározni. Így inkább egy másik kérdést tettem fel magamnak: Mitől fog meg engem egy könyv, mitől szeretek meg egy írót? Erre könnyen tudok felelni!
Ha engem foglalkoztató, gyötrő, s talán magamban megfogalmazott gondolatokkal szembe találom magam egy könyvben. Olyan világosan és egyszerűen kimondva, amelytől megnyugszik a lelkem, és abban a percben a tudás birtokába kerülök. Amit addig csak hittem, bizonyosságra lel, a gyötrő kétely eltűnik. Az íróban barátra találok abban a percben.
(Lehet vitatkozni!)

Üdv: Zsuzsi

Szindbád utca 1. 2010. március 22. délután. Ne tévesszen meg a cím. Nem Krúdy miatt jöttünk össze ma. Bár a késztetés megvan, hogy a helyszín valamiképpen kapcsolódjon a könyvhöz, amit ott megbeszélünk, de most nem álltunk ellen a meghívásnak és Rózi otthonában gyűltünk össze. A tárgya József és testvérei Thomas Mann tollából. Kis kitérő a gondolatmenetben, hogy vajh mennyi toll kopott el ez alatt az írás alatt... :)))

Bizony nem csupán a tollak, de mi is kicsit elkoptunk az olvasásban. Három hónapot szántunk rá, hogy a több száz oldal végére érjünk, de csak kettőnknek sikerült a tizenkettőből. A történet a Bibliából ismert és mit sem változott az elmúlt pár ezer évben. Thomas Mann eszközeivel élve a szereplők életre kelnek és az olvasó előtt megnyitja kapuit az ókor. Belépve elénk tárul a világ Krisztus előtt, ahol az élet az életben-maradásról szól. A vándorlás napjai megtelnek az gondok és örömök váltakozásával. A pillanat, ahol az iró elidőz jelentőséggel bír és bepillantást enged a szereplők érzéseinek és gondolatainak történelmet formáló erejével. Thomas Mann mondatai után viszont komoly felelősséget érzek akár e pár sor megfogalmazásakor is. :))

Mindenki egy kicsit másképp látja. Zsuzsit a leirások, a természet szépsége ragadja meg. Éva nénit az életmód, a mindennapi eszközök és kellékek nyűgözik le. Heléna és Ági még nem érezik magukat elég érettnek a kihiváshoz. A célcsoport kérdésében elfogadom Marika állitását, miszerint Thomas Mannak konkrét elépzelése volt, hogy ki lesz a mű olvasója és belátom, talán nem ránk gondolt. Péter, aki egyike azon kettőnek, akik a végére értek az olvasásnak és egyben az ajánlója is a könyvnek. Andrástól pedig megtudhatjuk, hogy mi az az egzakt pontosan. SünBalázs sokat hallgat, vagy csak nem hagyjuk szóhoz jutni:)).  Rózi a házigazda szerepében kevesebb szerrepléshez jut most. Hála van bennem és nagyon köszönöm a sok gondoskodást, ételt és italt, amivel minket kényeztet.

A következő olvasmányunk Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon c. könyve, ami május eleji találkozónk témája lesz majd. Zsuzsi, keress lszi valami kellemes helyet a találkozásra. Esetleg a Parlamenthez mit szólsz?:)) Az urnákról gondoskodom.:))

Laci, köszi a elektronikus lehetőségek megalapozását. Ági, érzel-e erőt a blogoláshoz?

Kriszti