Sziasztok!

Rózinál eltöltött könyvklubbi eseményekhez szeretnék én is hozzáadni. Mivel Thomas Mann regénye kifogott rajtam, így inkább egy akkor fellendült vita folytán, bennem elindult gondolatot szeretnék veletek megosztani, egy számomra „igazi író” tollának segítségével.

„Mesés padlásszobákat és pinceraktárakat turkáltam végig. Új korunknak egyik szerencsétlen vonása, hogy nincsenek többé padlásszobáink és pincéink, ahová elraktározhatnánk a múltunkat.
Vallom, hogy a múltban van , jó is rossz is, a múlt sebezhet is , gyógyíthat is. Ha azért járunk oda, hogy szenvedjünk, hogy marcangoljuk önmagunkat ,akkor a limlomot természetesen a tűzbe kell hajítani.
De múltunkon épülhetünk is. Ha ugyanis lomtárunk mesés kacatját turkálva úgy érezzük magunkat, mint egy százlábú ezt a lábamat ebben az esztendőben növesztettem, azt meg a következőben, az utána következő lábamat meg az azutáni esztendőben-, akkor kiterjedünk az időben és teljessé válunk.
Jó érzés viszont látni régebbi énjeink sorát a falitükörben, amelyek ott hevernek a molyírtó pasztillák, a bútorhuzatok és a régi családi portrék között.
Jövőnkről szinte szólni sem tudunk, ha nem érzékeljük eleven múltunkat is. Különösen egy írónak kell egy zug, ahová elrakhatja változatosan izgalmas életpályájának minden kacatját.
Nem állítom, hogy boldogabb idő volt, nem de tagadhatatlanul létezett- nézz hát vissza, ismerd és értsd meg multadat, amennyire csak tudod.”
„Az ember paradox lény. És pince vagy a padlás jó kartotékrendszere annak a paradoxnak, melyek mi magunk vagyunk, és mindig is leszünk.
Orkán vagyunk és szélcsend, meghitt jó barátai és kérlelhetetlen ellenségei a világrendnek.”
/ Ray Bradburry/

Az ember életének vannak olyan álomásai amikor vissza kell tekintenie addig eltelt éveibe. Kicsit megállni és felbolygatni lelkében az addig elzárt, elfolytottnak hitt emlékeit. Lelkünk kacatjait a pór már befedte. Az idő néhol rongyossá tette. Olyan lyukakat hagyott benne amiket jobbnak látott kitörőlni az emlékezetünkből. Az emlékek sokszor fájnak, de segítenek a jövőnk felé vezető utat megtalálni. Az emlékeink jelzik létünk bizonyosságát. Emberré az emékeid által leszel. Ez örök tulajdonod mit szívedben hordasz, sírodig kísér!

Ezt a pár sort, 16 évesen írtam a naplómba. Bradburry írásaival 23 évesen ismerkedtem meg.

Lehet, hogy kicsit merész, hogy gondolataimat összevetem egy számomra igen nagyrabecsült íróéval. Amit ezzel szerettem volna érzékeltetni, az a legutolsó találkozónkon folytatott vita, miszerint „ Ki az igazi író, és mitől lesz valaki az?”
Sok gondolatról esett akkor szó, többek között, hogy az igazi író belső késztetésből ír, valamint, hogy az igazi író az olvasónak ír.
Amikor hazaértem a találkozóról, ez a téma nem hagyott nyugodni, és törtem a fejem, vajon a sok érv között mi az ami miatt nekem egy író „igazi” lesz.
Végül rájöttem, hogy talán nem is helyes ha én akarom ezt meghatározni. Így inkább egy másik kérdést tettem fel magamnak: Mitől fog meg engem egy könyv, mitől szeretek meg egy írót? Erre könnyen tudok felelni!
Ha engem foglalkoztató, gyötrő, s talán magamban megfogalmazott gondolatokkal szembe találom magam egy könyvben. Olyan világosan és egyszerűen kimondva, amelytől megnyugszik a lelkem, és abban a percben a tudás birtokába kerülök. Amit addig csak hittem, bizonyosságra lel, a gyötrő kétely eltűnik. Az íróban barátra találok abban a percben.
(Lehet vitatkozni!)

Üdv: Zsuzsi