„Néhány nap eltelt, mire újabb települést pillantottak meg. Dadogva üdvözölte őket egy hallgatástól meggárgyult misszionárius. Az emberek meztelenek voltak és színesre festették magukat: némelyek frakkot festettek a testükre, mások egyenruhát, amilyet ők maguk soha nem is láthattak. Humboldt arca felderült, amikor megtudta, hogy ebben a faluban tudnak curarét készíteni.
A curare-mester méltóságteljes, paposan szikár jelenség volt. Így hántoljuk az ágakat, mondta, így morzsoljuk szét a kérget egy kövön, így töltjük be, vigyázat, a levet egy banánlevél tölcsérbe. A tölcsér a lényeg. Kétli, hogy Európában valaha valami ehhez foghatóan művészit alkottak volna.
Hát igen, mondta Humboldt. Valóban nagyon figyelemre méltó tölcsér.
És így pároljuk le az anyagot egy agyagedényben, vigyázzanak, kérem, még nézni is veszélyes, így adjuk hozzá a besűrített levélfőzetet. Ez pedig, tartotta oda Humboldt elé az agyagtálkát, a legerősebb méreg ezen és a másvilágon. Ezzel angyalokat is lehet ölni!
Humboldt megkérdezte, meg lehet-e inni.
A nyilakat szokták bekenni vele, mondta a mester. Meginni még senki sem próbálta. Nem őrültek meg!
De a megölt állatokat azonnal meg lehet enni?
Meg bizony, mondta a mester. Ez a dolog értelme.
Humboldt a mutatóujját nézte. Aztán beledugta a tálba és lenyalta.
A mester felsikoltott.
Ne aggódjon, mondta Humboldt. Az ujja ép, a szájürege is. Ha az embernek nincs sebe, nem árthat az anyag. A szubsztanciát meg kell ismerni, márpedig az kockázat nélkül nem megy. Egyébként pedig elnézést kér, kissé gyengének érzi magát. Térdre rogyott és egy darabig ott maradt, a földön ülve. A homlokát dörzsölte és halkan maga elé dúdolt. Aztán óvatosan fölállt és az egész készletet megvette a mestertől.
A továbbutazás egy nap késedelmet szenvedett. Humboldt és Bonpland egymás mellett üldögélt egy kidőlt fatörzsön. Humboldt tekintetét a cipőjére szegezte, Bonpland szünet nélkül egy francia kiszámoló versike első strófáját hajtogatta. Most már tudták, hogyan készül a curare, és együtt bebizonyították, hogy szájon át bámulatos mennyiséget lehet belőle fogyasztani anélkül, hogy egy kis szédüléstől és némi érzékcsalódástól eltekintve komolyabb baja lenne tőle az embernek, a vérbe csöppentve azonban már egy parányi mennyiségtől is elájul és egy gramm egyötöd része is elegendő ahhoz, hogy megöljön egy kis majmot, amelyet azonban meg lehet menteni, ha az ember mindaddig, amíg a méreg megbénítja az állat izmait, erőszakkal a szájába leheli a levegőt. Egy óra elteltével alábbhagyott a szer hatása, fokozatosan újra képes volt mozogni, és némi melankóliától eltekintve semmi nem maradt belőle. Így az is érzéki csalódásnak tűnt, amikor hirtelen szétnyílt a bozót, és egy vászoninget és bőrzekét viselő bajuszos ember izzadtan, de nyugodtan elébük toppant. A harmincas éveinek közepén járhatott, Brombachernek hívták és Szászországból származott. Azt mondta, se tervei, se céljai nincsenek, egyszerűen csak világot szeretne látni.”
(forrás: www.litera.hu)
