Amikor arra készültem, hogy "közkinccsé" teszem a véleményem a könyvről, egy részlet jutott eszembe az "Isten rabjai" c. könyvből. A jelenet arról szólt, hogy ha egy adott dologról kellett véleményt mondani, akkor mindig a legfiatalabb szerzetes kezdte, nehogy utána már csak a magasabb rangú véleményét helyeseljék. (Legalábbis remélem, hogy jól emlékszem, és ez az a könyv...)

Levelező tagozatosként attól tartok, hogy nem fogjátok helyeselni a véleményemet. Nekem ugyanis nem tetszett annyira a könyv, mint amennyire felmagasztalták.

A két tudós szakmai életéhez nem tudok hozzászólni, úgy gondolom, hogy azt a "Hálás Utókor" már megtette, illetve megteszi. Elismerték zsenialitásukat, oktatás keretében táplálják a fogékony nebulók fejébe örök érvényű törvényeiket.  Sajnos, az én hibám, hogy mindezek nekem nem igazán jelentenek sokat, azon kívűl, hogy irigylem zseniségüket. Sosem volt tehetségem a természettudományokhoz... :o(((

A könyv fülszövege szerint a könyv "filozófiai kalandregény".

Hát, én a magam szerény képességeivel "elfilozofáltam" néhány dolgon.

Azon, hogy milyen lehetett olyan tanárokkal, akik muszájból tanítottak - és milyen szerencsésnek mondhatom magam, hogy velem PEDAGÓGUSOK foglalkoztak. (Jut eszembe: tudtátok, hogy a peidagogosz eredetileg rabszolga volt? :o))

Azon is, hogy milyen érzés lehet valakinek, aki tudja magáról, hogy NEM jó tanár, tanárként élni. Miért nem választ magának más foglalkozást? Mert akkoriban nem lehetett csak úgy választani? Vagy mert akkkoriban tanárnak lenni (még) olyan rangot jelentett, amiről nem akart lemondani? Vagy mert "kényszerpályán a világ", és csak így derülhetett ki, milyen tehetséges is az egyik diák?

Milyen érzés lehetett egy anyának, aki a legjobbat akarta gyerekeinek, hogy attól az embertől, akitől segítséget, útmutatást várt, akit nagyra tartott, a delphoi jósda kétértelmű jóslatait megszégyenítő választ kapott az igen egyszerű kérdésre: Most mit csináljak?. Vagy az Anya akkor is ugyanígy nevelte volna gyermekeit, ha egyértelműbb választ kap, mert már eleve eldöntötte, hogy mit miért és hogyan csinál? 

Egy P.Howard mű főhőse szerint egy gentleman nem a környezetének, hanem a saját magának borotválkozik. Humboldt szerint nem vadulhat el valaki holmi moszkitók miatt.... Vajon Kehlmann olvasott Rejtőt?

Vajon az, hogy valaki a braunschweigi herceg keresztfia, megvédi-e az emberevéstől?

Ha valaki nagyon okos emberhez megy feleségül, akkor szó nélkül kell elviselnie, hogy a nászéjszakán simán magára hagyják - ha csak rövid időre is - egy születőben lévő szuperokosság kedvéért?

Vajon én hogy viselném, ha lépten-nyomon összekevernének az ikertestvéremmel, aki ráadásul teljesen más, mint én?

Tényleg elég a németséghez annyi, hogy nem ülök görnyedten?

A világ talán túl nagy, és akkor sem tudjuk fölmérni, és "számosítani" ha állandóan utazunk, és akkor sem, ha ki sem tesszük a lábunkat a szobából.

Sokfelé kalandoztak a gondolataim, a könyv olvasása közben, de főleg azon töprengtem, miért nem érzem magamhoz közel egyik tudóst sem. Valószínűleg a hiba az én készülékemben van, mert e könyv egyetlen szereplőjével sem tudtam együttérezni... Talán csak Daguerre úrral: igazán bosszantó, hogy egy dagerotípia kedvéért nem képesek órákig ácsorogni ezek a tudósok!! Így aztán elveszett a pillanat...

Illetve mégse: Daniel Kehlmann megörökítette...