Csupán tegnap fogtam a kezembe A világ fölmérését, de Kehlmann olyan, élettel megtöltött képet festett Gaussról és Humboldtról, hogy az olvasmány teljesen magával ragadott. A könyvben szereplő történetek egy része ismert és kevésbé ismert anekdota (a gyermek Gauss két perc alatt kiszámolja a számok összegét 1-től 100-ig), az elhangzott párbeszédek jelentős része azonban bizonyosan az írói szabadság terméke. Érdeklődés ébredt bennem: vajon hogyan születik meg egy ilyen elképzelt beszélgetés az író fejében?
Elővettem a két főszereplő, Humboldt és Gauss életrajzát (az angol wikipédia bővebben ír róluk, mint a magyar, a német pedig még részletesebb, csak azzal nem vagyok barátságban), és ahogyan átolvastam, a regény életképei és a történeti tények varázslatosan egymásra illeszkedtek.
Kehlmann tehetsége nem csupán a száraz tudományos világ életközeli megmutatásában (és sajátos, de azért gördülékeny fogalmazásában) mutatkozik meg. Az a benyomásom támadt, hogy lélekben visszautazott a kétszáz évvel ezelőtti Németországba, magába szívta a társadalom hangulatát, belehelyezkedett a tehetséges, ám ridegen nevelt gyerekek világába, és átélte azokat az élményeket és érzéseket, amelyek a száraz életrajzi adatok mögött vannak. Bár a mondatok gyakran szárazon kopognak, többször meg kellett állnom olvasás közben, és megengedtem magamnak, hogy átérezzem Alexander és Carl Friedrich érzéseit. Könnyen, sokszor túl könnyen sikerült: én magam álltam a tanító előtt és szenvedtem el az értelmetlen büntetést...
És persze, akinek kalapács van a kezében, mindent szögnek néz :-] amikor a felszínre bukkantam, egy Pálferi-előadásrészlet jutott eszembe :-]
